Sopotnik Zoltán: Az őszinteség közepe Sopotnik Zoltán:
Az őszinteség közepe
Sopotnik Zoltán (alanyi) költészete a megfigyelő és a megfigyelt viszonyát problematizálja: hogyan láthatja kívülről magát az, aki befelé figyel? Milyen élményanyagtól fosztja meg magát, aki szakmája szerint dokumentál, hogyan változtatja meg a megfigyelés tárgyát a megfigyelés ténye? Ám nála ezek a kérdések elsősorban nem ismeretelméleti, hanem etikai (és persze esztétikai) jelentőséggel bírnak. A költészet Sopotniknál az őszinte beszéd terepe, már amennyiben lehetséges ilyen. Az őszinteség ebben az értelmezésben kompromisszummentes, provokatív, kőkemény és lényegre törő. (Az gyógyít, ami fáj. — És ami fáj, arról legalább tudjuk, hogy megvan.) Kerüli a jólformáltságot, mert az ellentmond valóságtapasztalatának, és nincs benne jólnevelt, eminens igyekezet, hogy ezt a tapasztalatot művészetté formálja (hazudja). („Nincs bennem semmi vonzalom a tökéletes iránt.”) Ha almára fáj a foga, nem írja a rímkényszer kedvéért azt, hogy: kedvenc növényem a retek, amit nagyon szeretek. Majd’ minden verse lázadás a közkeletű költészet-definíciókkal szemben. Alaptónusa a fájdalmas, sértődött gúny, amivel nem csak az (irodalmi) világ (valósnak vélt) visszásságait, de saját élethelyzetét, szerepét is kommentálja: „Most melyik legyek: ember vagy költő?” — teszi fel a költői(?) kérdést a kötet záróversében.
Peer Krisztián

Sopotnik Zoltán 1974-ben született Salgótarjánban.
Első kötete: Krokodil(2003).


Recepció



Részletek a kötetből

A tiszta szív hozadéka

Az üveggyárat a város szélére költöztetik
— úgy hallottam, az EU miatt —,
a kemencékből a forró üveget már le is engedték,
a hatalmas pohárgyártó gépbogarakat meg
egy képzeletbeli hungarocellre szúrták fel.
Többé nem duruzsolnak a város belsejében,
jegyzem meg magamnak;
a félig lebontott csarnokok között
gyerekek bicikliznek, krátereket túrnak,
a Marson vannak, azt képzelik,
de a biztonsági őr nem szól rájuk,
mintha nem is látná őket,
a távolba mered.
Meghökkentően ismerôs arca van;
csak pár perc után merem kimondani:
József Attila.
Kicsit megijedek, hogy olyan leszek, mint az
ifjú költő, aki mindenhol József Attilát látja
(esetleg Pilinszkyt, de az ritkább),
s arra gondolok, hogy
bemutatkozó kötet nem képzelhető el egy
odaragasztott J. A.-nak nélkül,
úgy érzem, kikaparják a föld alól és az
íróasztalra ültetik gyertyatartónak,
ráadásul nem állítanak semmit,
csak káosz van, és a hülyeség tömjénillata terjeng.
Hogy törne el/le a kezük,
az a lúdtollas
(mert majdnem biztos vagyok benne,
modern lúdtollal írnak).
Hát mért nem hagyják már nyugodni vagy bolyongani?
Nincs annyi sín, mozdony, kibaszott csillag,
amit ne használtak volna fel, hogy
tisztelet-billogjukat fejfájára égessék.
Legszívesebben törvényt hoznék vagy hozatnék,
hogy bizonyos szint alatt
ne lehessen József Attiláról/-hoz verset írni,
felállíttatnék valami bizottságot,
persze ez abszurd,
csak a meglepetés nem az,
mikor észreveszem, hogy
csukott esernyőmet gumibotként szorítom,
s szemben már nincsenek ott a gyerekek,
s a biztonsági őr sem.



Előny a kávé

Nem fordíthatok le mindent saját
nyelvemre. Annyit és annyira kellene
figyelnem, amitől négy hozzám hasonló is új
világot építhetne magának. Nekem elég
ha egy lázmérőt dugnak a számba,
így is a szívemig ér. Nem fordíthatok le
mindent; de amit kihagyok, beleejthetem
reggeli kávémba: veszítse formáját,
akár a kockacukor. A kávé a fő táplálékom,
rengeteg felesleges dolgot kihagyhatok tehát.
Sok apró lyukat égethetek a fejfájás-reluxán,
hogy lássam, mit érdemes néven nevezni.



Krokodil

Érdes, karcos bőre nőtt a környéknek.
Ott az állomásnál, a sínek mellett
látod csak, hogy lassan mozog, kúszik,
mesélem egy árnyékvizit után Eszternek
hazafelé menet. Értem, Apa, krokodil!
Töri a kódot és nevet. Ez rokonlátogatásunk
legsikerültebb része. Büszke vagyok,
kihúzom magam. Szokásosnál hidegebb
az évszak. Az esőnek erős izgalomszaga van.

Az itt lakók persze nem látják, hogy krokodil.
Együtt lélegeznek vele. Aki ütemet téveszt,
elviszi a hajnali gyors, vagy családja teszi el láb alól.
Erősödik a konok ragadozó idegrendszere.
A Dunához vezető út, látod, mint egy hatalmas,
imbolygó farok. Nevetünk. Pár lépéssel
odébb egy kerítésen, rozsdás táblán ez áll:
Vigyázz, támadok!



Szokatlan formát választott

Egy vízcsepp ült ki a fénykép szélére —
tizenegy évvel ezelőtt zuhogott. A Škoda
szélvédőjét esőhabok harapták, alig lehetett látni
valamit belülről. Mintha egyszerre több
dézsából, és átkozott-mániásan. Vittük haza Esztert
a lázmérő alakú kórházból, meg is jegyeztem,
hogy a lift lehetne a higany. A hátsó ülésen hirtelen
furcsa érzésem lett: oldalra fordultam, és ahol
már ember nem fért volna el, halott apám mosolyogva
egy társasjátékot nyújtott felém. Azt, amit
nyolc éves koromban ígért először. Elkéstél,
öregem, mondtam dühösen a meglepődéstől,
és az egyik sarkon kilöktem. Azóta halványodik arca
régi fényképeinken. Ma már inkább magamhoz
szorítanám. Hogy az eső is elállna közben.