Pollágh Péter
(1979; költő, újságíró, kritikus, a JAK-füzetek szerkesztője, a Prae folyóirat versrovatának szerkesztője a 2008/2-es számtól)

http://pollagh-peter.fw.hu
pproka@freemail.hu

Nők között nőtt fel: Észak-Pesten született, Dél-Budán él.
A Szépírók Társasága tagja.
„A szerző halott, de néha kikúr a sírból”
Pszichoanalízis és rakendroll
Gondolj a Pollághra! (© kkl)

Verseskötetei:
Eleve terpesz, Kortárs Kiadó, Budapest, 2001.
Fogalom, JAK—L'Harmattan, 2005.
Vörösróka, Prae.hu–Palimpszeszt, 2009)

Antológiák:
Egészrész, JAK—L’Harmattan, 2007.

Szép versek 2008
Szép versek 2009


"Hallgatom félszavaidat (...) és ütemesen mozgolódni kezdek a széken (..) a megtévesztésig hasonlítasz arra a valakire, akit magamévá tettem egy álló héten át (...) már egy hete együtt eszünk mindennap, amióta képzellek (...) Hallgatlak. Meg hülye is vagyok már, az órán kirázott a hideg, talán tőled (...) azt is elképzelem rólad, hogy képes lennél megcsókolni a szoknyám szegélyét. Olyan szép lenne (...) Csak fújod a füstöt. Tudom, ha gyorsan nem mondok valamit, vagy nem tudlak rávenni még egy cigi meggyújtására, elnyomod ezt a mostanit, tartózkodó eleganciáddal fölveszed a sálad, kabátod, és eltűnsz. (...) Hallgatok, téged hallgatnálak. Eltűntél. Még most sem hiszem el"
(Fehér Kriszta: P.-nek, Szőrös kő, 1999/4.)

Rácz I. Péter P. P. költészetéről (Litera)

Kritikák versköteteiről:

"PePe, te! Te teremtetted e verseket eleve. Legyen neked eszperente lejegyezve (…) Nem kegyelmez. Jeges reggeleken szeszes lehelettel vet meg esztelent, eszetlent, szellemtelent. Fesztelen csevely, depressz (…) PePe. Te szerepekben tetszelegsz. Egy jellegzetes kedvenced: rengetegek veres, eszes szerzete, mely embertelkeken levesnek teremtett egyedeket kerget. (..) Pepe, Te! Megkedveltelek. Leszegezhetem: nem lehet nem veled lennem Eleve terpeszben."
(Demes Réka::-))), Az Irodalom Visszavág, 2001. ősz)

"…vezérlő elvű költészetet produkál: Esetemben a hozzáidomulás helyett hozzávadulás jöhetett szóba: beszédessé (mű)fajult versnyelvem eleinte e tömény, hígítatlan tiszta szesz csípte, égette. A Pollágh-vers itatja magát de ellenben más, hasonlóan remek első kötetekkel, nem lassacskán részegül le tőle az ember, hanem egyszercsak elvágódik olvasása során."
(Vass Tibor: Eleven versek, itatós papíron, Új Könyvpiac, 2002. október)

"A Pollágh verseiben beszélő alany egyrészt egy nyomasztó, beszűkült külső világgal kénytelen szembeülni, melyben felértékelődnek a férfi-nő kapcsolatok, de ez a világ az intim szférába is behatol, és roncsolja azt. Fennáll a distancia a nyelvi hagyománnyal szemben is, amely nagyobb részben vállalhatatlan és folytathatatlan a lírai alany számára. A tragikus felhang az irónia modalitásának elválaszthatatlan kísérője lesz. Külön értékét az iróniában rejlő lázadó hang adja, az a radikális pluralizmus, amely marginális pozícióban képes beszédet alkotni."
(Márfai Molnár László: Lenni, de máskor Életünk, 2003/6.)

"A fokozatosan óriásivá növesztett és börtönné váló kockacukor a geometriai formába bűvölt test világába zárt beszélőt juttatja eszünkbe, aki ebből az érzéki rendből szeretne kiszólni, és ha közelinek, ismerősnek érezzük magunkhoz ezt a hangot, akkor ez csak azért lehet, mert mi is ennek az édes ízű geometriának, a nyelvnek a foglyai vagyunk."
(Márfai Molnár László: Pollágh Péter: Fogalom Magyar Narancs, 2005. szeptember 1.)

"Pollágh (...) fogalmi költészetet művel, mégpedig egy olyan, egészen egyéni módon, amely a magyar versírás jelenlegi trendjeivel történő tudatos szakításként is felfogható. (...) a Pilinszkyhez való kötődés a versekben rendkívül finoman, igazi mélységgel jön át (...) Pollágh könyvét meg kell tanulni, mint egy nyelvet (...) ugyanis egy új versnyelvet próbál kidolgozni, mely elhatárolódik mindenféle klasszikussághoz való kötődéstől (...) nyelvteremtő aktus végrehajtására tesz kísérletet, magának a nyelvnek mint fogalomnak a jelentését is kibővíti (...) A Fogalom rendelkezik valamiféle önveszélyességgel."
(Krusovszky Dénes: A kockacukor nyelve, Csütörtök Délután, 2005/3–4.)

"Pollágh Péter második könyve nehéz és tiszta olvasmány. (...) Átfordulnak egymásba a matematikai, etikai, filozófiai dimenziók és a test, lélek érzetei (...) hol testetlen, szikár, elvi várakozással, hol szinte szerelmi hevületű szenvedéllyel (...) Versei a különbözés nyomatékos apoteózisai, a mester- és normakövetés sorozatos elvetései, a másság, az eltérés deklarációi (...) kihagyja a kínálkozó közhelyeket (...) költői etimologizációi (fogalom) bizarr, emlékezetes, különös hatást váltanak ki (...) Felülvizsgáló, tisztító, fenomenológiai attitűdje meglehetősen radikális. Dekonstruktív, újrakérdező és újraállító hevülete mélyén mindemellett morális alapú konzervativizmus sejlik fel (...) Finom, elegáns, kérlelhetetlen, szenvedélye elvi, mélyre ható. (...) A Fogalom is átlép a kötet felétől az érzékek útjára: a materiálisabb lírába. S innen a keresés áldozatait mentő "fogalom-kórház" gyógyító hajlékába. (...) Tájékozottsága, műveltségvágya, igényessége, alapossága, munkabírása szembetűnő (...) fogunk még találkozni vele különböző fórumokon, formákban, nyelveken"
(V. Gilbert Edit: Gyakorló nyelvtan laikusoknak és teoretikusoknak, Prae, 2005/4.)

„Ha összevetjük a szerző két kötetét: eltűnni látszik az elsőt (Eleve terpesz, 2001) uraló keserű irónia. Megmaradt viszont a lírai alany problematikusságának tudata, a nyelvi hagyomány és a beszéd uralhatatlanságának élménye; miközben hangsúlyosabbá vált egyfajta nyelvfilozófiai irányultság.”
(Márfai Molnár László: Fogalomban történni [Pollágh Péter: Fogalom], Bárka, 2006/2.

„Pollágh Péter 2001-es első kötete, a szerényen ünnepelt Eleve terpesz egyáltalán nem ígérte a mostani, Fogalom című kötet teljesítményét. (...) Pollágh redukált, allűrmentes, szűk szótárat használó verseket ír, melyekben a hasonlatokat gyakran nem fejezi be, a képeket pedig itt-ott egyenesen kerüli. Nagyrészt rövid, koncentrált, talányos, filozofikus verseket ír, feltűnő komolysággal és szigorúsággal. A kötet minden sora mögött ott áll az analitikus gondolkodó. (...) »Nem mondat a mondat« írja például a meglepetésre idecitált Pilinszkyvel, akiről talán azt hittük, nem ezért szeretjük. De a kötet idézetei és kommentárjai meggyőzőek: a kései Pilinszky mellett Oravecz Héj és Tandori Töredék Hamletnek című első kötetei tekinthetők a Fogalom távoli előzményeinek, azaz erős az a hagyomány, melyhez Pollágh csatlakozni kíván, és melyet, szerencsére, igyekszik a saját szája íze szerint formálni. (...) A kortárs magyar költészetben eleve kevés, a fiatal irodalomban pedig nincs is az ilyen beszédmódot hasonló színvonalon, hasonló következetességgel működtető szerző, és ma már persze Oravecz és Tandori sem ilyen verseket ír. (...) Legfontosabb mozgatója a mindig szimpatikus lázadás, mely itt a kortárs lírát meghatározó dalszerű, játékos, könnyed hang ellen irányul. Ezért próbálja magát a bevett költői témáktól távol tartani, próbál a versnek súlyt adni, a vers lehetőségeire radikálisan rákérdezni, miközben igyekszik a mai költészet iróniáját, lendületét és ötletességét átmenteni, azaz friss és nyitott szövegeket létrehozni. (...) Ráadásul a test és a nyelv jelentésrétegei a kötet során többször is izgalmasan összekapcsolódnak, sűrű, több irányba is nyitott mondatokat hozva létre. Egyszóval ígéretes, emlékezetes és okos, odafordulást kérő költészet ez. (...) Pollágh Péter beszélgetésre invitál, témajavaslatai vannak, és nem tart igényt az utolsó szóra. A tavalyi év egyik legérdekesebb verseskötete az övé.”
(Bedecs László: Nyelvtani gyakorlatok [Pollágh Péter: Fogalom, JAK, 2005], Irodalmi Jelen, 2006. április)

„Pollágh Péter sorrendben második, Fogalom címet viselő verseskötete a nyelvkritika jegyében íródott erős, radikális költészetre hívja fel az olvasó figyelmét. A borítón Wittgenstein hűtője (is lehetne). Elgondolkodhatunk, vajon a Mester hagyta nyitva — hogy fogalmainkat hidegre tegyük —, vagy a szerző próbál becsalogatni sajátos világába. Affirmatív: állító líra ez, amely kevés fogódzót ad az olvasónak — látszólag. Az ügyesen megírt ciklusok kiprovokálják a versek terein túlra mutató utazást: sok esetben, saját bensőnk feltérképezését. Arra buzdít: vizsgáljuk felül gondolkodási rendszereinket, nézzük meg, milyen fogalmakat használunk és hogy azok valójában mit jelentenek, vagy jelenthetnek-e mást is, mint hinnénk. (…) Másképp gondolkodóknak (is) kötelező olvasmány!”
(Sopotnik Zoltán: Bizonyító fehér, Kistangó, 2006.)

„A Fogalom c. kötet a fegyelem és az alázat ikerkönyve (…) az abszolút stílus tökéletes magánya (…) Pollágh Péter kötetének alapvető, alapító "tematikája" a filozófiai költészet elemi egysége, a Gondolat, ami ennek az Új mondattannak a vers(-)mondata. "A mondat történik. Csak a mondat történik, csak a mondat igazán." (A mondat) Mert a versmondat lírai "igazságán" történik meg az az Esemény, ami felnyílásként, egy nyelvi és egyszerre ismeretelméleti HÉJ felnyílásaként is értelmezhető. Így jön létre egy olyan bölcseleti líra Jelrendszere, mely kizárólag poétikai Igazságokra mutató ÁLLÍTÓ mondatokból áll. Felsőbbrendű jelrendszer, melynek célja olyan viszonyok kifejezése, melyek túlságosan direktek, az irónia kultuszában "semmibe" szóródó versnyelv számára. Pollágh Péter költészetében nem mondat a Mondat, hiszen egy elvont igazságfogalom, Derrida után szabadon, mindig érzékelhető alakzatot rejt, mert ez az alakzat a metafora eredete, ami maga az Eredet, vagyis a Mítoszként felfogott élet. És ez, az Új mondattan (…) ahol a test gyógyíthatatlan fájdalomtoldalék, mert a gyógyítás nyelve is hibás, mint a kínzó kockákra vagdalt pirula. (…) ismeretelméletileg mindig van Másik, ami Pollágh Péter könyvében csupán agresszív beszűrődés, halálos IDEGEN. Az a mondat, ami ÁLLÍT, az mindig tagad is. Az idegen mondatok hibás állításait tagadja a pollágh-i líra "igazságmondata", de ezzel együtt a harmonikus párbeszéd lehetőségét is negligálja.”
(Nemes Z. Márió: Nem mondat a mondat, de semmi gond, Árgus, 2006/8.)

„Pollágh Péter Fogalom című verseskötetét talán csak az fogja megérteni, aki egyszer már maga is végiggondolta a benne kifejtett gondolatokat. (...) A kötet poétikai és filozófiai problémákkal foglalkozik, és megmutatja, hogy az, ahogyan e problémákat felvetjük, nyelvünk szintaktikailag meghatározott logikájának félreértésén alapul. (...) A kötetszerkezet maga is mátrixelvű, ám a négy ciklusa alkotta fogalmi rácsot feszegeti minden egyes mondata; kontextushálója önnön szövetét hasítja fel. (...) Önkritikája nyelvkritika, a könyv tehát a fogalmi gondolkodás határait kívánja áttörni, vagy sokkal inkább: a gondolatok kifejezésének nyit új utat. (...) Az itt közölt gondolatok igazsága azonban számomra támadhatatlannak és végérvényesnek tűnik.”
(k.kabai lóránt: „Előszó”, Szőrös kő, 2006/4.)

„Pollágh Péter Fogalom című második verseskötetének kulcsszavai talán a 'tiszta ész', a 'nyelvjáték' és a 'mondat' lehetnének. A kötet versei egyrészt a Pilinszky János, másrészt a Kukorelly Endre nevével fémjelezhető költészeti hagyományt írják át és radikalizálják. (...)
Metaforátlanított, tömör versbeszéd (...) meghökkentő nyelvi szerkezetek iránti fogékonyság (...) A kötet akár a Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc költészete által fémjelzett nyelvjátékos költészeti hagyománnyal való szembeszegülésként is értelmezhető.”
(Németh Zoltán: Pollágh Péter: Fogalom, Új Szó, 2007. 03. 10.)

„A Fogalom célja nem kifejezetten a gondolatok logikai tisztázása, hanem a fogalmi gondolkodás határainak kitágítása a poétika (saját poétikája) segítségével. A Fogalom poétikája nem tan, hanem tevékenység: lényegében magyarázatokból áll. Eredménye nem egyszerűen filozófiai vagy poétikai kijelentések sora, hanem az, hogy kijelentései egyszerre világossá válnak. (Vö.: »A tiszta ész mélypontján / képzeltem ezerszer: leérek, / leérek a radixig, hol a / tárgytő már — akárha szótő...« [A fóbiát ki hordta fel?])”
(k.kabai lóránt: Tractatus poetico-philosophicus [Pollágh Péter: Fogalom], Kilincs, 2007/1–2.)

„A versírás lehet itt a tétje az íródó vers legerősebb ellenvetéseinek; mert csupa vita meg szembeszegülés ez a szöveg… tehát itt is: »a versbe, / mi másnak olcsó, / szemináriumi feladvány, / kibaszott lecke csak« stb. (...) Nem valaminő történet derengése, nem is a címbe emelt játék- és szójátéksorozat köti le igazán figyelmemet. Hanem a nők után maradó »fülönfüggők […] / meg csekkek, / meg terhességi csíkok, / narancsbőrös kekszek.« Meg a »merülő / bizsu — ha vagyok.« Valamint a »Nő vagy, tudod attól / disgráfiát lehet kapni.« Valamint — kiváltképpen — a lezárás, az utolsó szakasz. Konszolidált, hol enyhén fennkölt, hol csak biztatóan tárgyilagos és elkoptatott köz- és főfogalmak, elnevezések tapadnak bele számukra lealacsonyító, az olvasónak üdvösen viszolyogtató jelentésmezőkbe, mondathálókba. De az új berendezkedés mégiscsak pillanatnyi, és még kíméletlen is. »Nő vagy, attól...« — nem is a »disgráfia« ebben a találmány, hanem az »attól«. Mert nemigen lehet mire, kire visszavonatkoztatni s azzal, vele összebékíteni. A nevek megbízható nyilvánosságán ezekben a részletekben átüt a nyers, brutális biológiai működés elvileg és eleve közölhetetlen, valamint az egyén menthetetlen magárautaltságában gyakorolt közfunkciója. És mindez tovább működik.”
(Bárdos László: Attól [Pollágh Péter Amatőr áron című verséről], Puskin utca, 2007/2–3.)

„Talán Pollágh Péternek van a legnagyobb »múltja« a telepesek között. Már huszonnyolc évével is vén rókának számít köztük, és viszonylag korán kezdett publikálni: első kötete, az Eleve terpesz 2001-ben, a Fogalom című második 2005-ben jelent meg. (...) Pollágh Péter sok ponton nagyon más, mint bárki a Telepen. (...) Érzi a nyelvet, és feszesen szerkeszt (mellesleg pedig tudja, hogy mi történt az utóbbi negyven év magyar lírájában, azzal együtt, hogy ezeknek a költőknek a nevét sem említi). (...) Karcos, erős részek villannak fel: »Hagyta, hogy örülj, / míg letörte a vissza- / pillantódat, s már érted: / van olyan szintű fájdalom, / amiért te is eladó vagy.« (...) Pollághnak megvannak a maga titkai.”
(Bodor Béla: Pollágh Péter [A Telep Csoport költőiről], Kalligram, 2007. november)

„A nyelvbe vetettség gondolatát elsősorban Wittgensteinre támaszkodva alapozza meg: a ciklusokhoz és az egyes versekhez tartozó mottók között rendkívül sok az osztrák filozófustól való idézet. Pollágh filozófiai hivatkozásai azonban nem merülnek ki ennyiben, hiszen találkozhatunk még Heidegger-utalással és Sartre-mottóval is, ráadásul mindezen konkrét szöveghelyeken túl is érezhető a versek szerzőjének nagy elméleti felkészültsége, filozófiai-esztétikai tudatossága. (…) A tömörség és a sűrítettség valóban emlékeztethet a klasszikus modernség egyik legnagyobb alakjának eljárásaira, úgy tűnik, hogy a hasonlóság kimerül ennyiben, hiszen — bár a Pollágh által használt mottók szinte mindegyike a költő nyelvre, mondatra, szóra vonatkozó szöveghelyeit citálja — Pilinszky költészete még jóval bátrabb/naivabb (ez értelmezés kérdése), olyan korpusz, melynek kérdései nem annyira a nyelv és a valóság viszonyára, a nyelv mibenlétére vonatkoznak, hanem valamiféle transzcendens világ meglétére, lehetőségeire, illetve a szenvedés módjaira reflektálnak. (…) A Nem jöttem el című versben végül az alábbi megállapítást teszi: »De félni ne félj, / hol a normakövetést úgy hívják:/’tehetség’— hibázni ott kitüntetés.« Ebben pedig az a meggyőződés implikálódik, hogy a tehetséges alkotó »Elsőként hagyja el a hagyományt.« (Tehetség 2.). Nyilvánvaló azonban, hogy Pollágh nem a minden korábbi értékkel és formával egyszerre szakítani kívánó megújulás elkötelezettje, hanem a hagyomány kiváló ismerője, aki a megszüntetve-megőrzés kettős működésmódjára támaszkodva építi fel szövegvilágát. (…) A vékonyka, alig kilencven oldalas kötet rövid verseiben minden szónak, írásjelnek tétje van.”
(Kolozsi Orsolya: Koncept-kötet [Pollágh Péter: Fogalom], A Hét [www.ahet.ro], 2007. november)

„Az Egészrész tizenhárom fiatal költő verseit tartalmazza. Négy szerzőnek még nincs önálló kötete, hatan túl vannak az első kötetükön, hárman kétkötetesek. A szerzők majd’ fele telepes költő (megfordítva is igaz: itt van több mint a fél Telep-csoport, az aktívabbak és sikeresebbek). (...) Nagyon találóan fogalmaz — miniesszével is fölérő — fülszövegében Bán Zoltán András: »Mégis: talán Kassák kaparós-karcos versbeszéde, kései korszaka szürke retorikája az egyik uralkodó szólam. Nem avant-garde szövegek, de nagy részük mintha a HOLMI-versnek nevezett képződmény ellen irányulna: csak semmi harmónia, csak semmi lekerekítettség, távol a zárt forma ólmelegétől, melyet e könyv szerzői feltehetően hazugságként, mintegy az eufónia csalásaként érzékelnek.« A könyv szerzői számára nem fontos a metrum és a rím. Utóbbi a leginkább még Pollágh Péternél fontos, akitől — szerintem — nem lehet nem szeretni ezt a belső rímet: »Olyan nő kell, akivel lehet nyalni / sebet és más intim helyet...« — Újra új. (...) Különösen izgalmasak Sopotnik Zoltán futóversei (Futóangyal, Futóbaj stb.), nagyon várom, hogy kötetté álljanak össze. Azt hiszem, összességében nagyon elégedettek lehetünk a kötettel. Mondanám, a huszonegyedik század első felének néhány jelentős magyar költője jelen van ebben az antológiában. De jós, persze, nem vagyok.”
(Krupp József: A százötvenedik [Egészrész. Fiatal költők antológiája, szerkesztette k.kabai lóránt. JAK-füzetek 150. József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007.], Élet és Irodalom, 2007. november 30.)

„Ha már a rókánál tartunk, itt szólhatunk a ravasz Pollágh Péter verseiről, akinél a Róka állandó szereplő, alakzat. Pollágh szövegeinek olvasásakor érteni vélem, hogy mit nem értek. Tanulságos, ahogyan Bodor Béla is megadja magát tanulmányában, amikor úgy zárja Pollágh rövid elemzését és jellemzését, egy konkrét vers kapcsán, hogy „megint csak nem tudom, hogy mitől jó. És ez megnyugtat. Pollághnak megvannak a maga titkai.” S, tehetjük hozzá, a maga trükkjei is. Mondjuk a hamisrímei, amik egészen másfajta, megtörtebb zeneiséget adnak: „A falakon képek: / akiket másoltál, / ők néznek most téged. / Szúrós egy szoba – / szúrós a pólya.” (153.) Az első három sor kiazmusa megfordítja a perspektívát: a kép nézi a nézőjét, ezzel már-már odaszögezi a képhez a vers megszólítottját. A tört és meglepetésünkre rímelő strófában, szinte nem várt fordulat a rím. Ahogyan a TÉL SZÚR KI beszélője mondja: „A rímek emléke elég.” (25.) Ráadásul az elég hangalak többalakúságával teljesen eldönthetetlen lesz, hogy elegendő-e a rímek emléke, vagy pedig elég és így megsemmisül. Mindkét értelmezés relevánsnak tűnik, lévén nincs olyan nyelvi jel, ami eldöntené a kérdést: talán annyi állítható elég-ügyben, hogy elsődlegesen az elegendő jelentésre asszociálunk és talán csak ezután az igei alakra. Az eltűnés, illetve az én-te viszony átalakulása a CSAK A TEST című ötsorosban intenzíven tetten érhető: „Megpuhítok egy bolygót neked, / mondod – s rám ülsz, / hogy elvigyed a sírásig / a testet, és megértsem: /az vagyok, akit elhagyok.” (101.) A mondod és a rám szavakkal jelzett személyek közötti viszony az utolsó sorra visszarendeződik egy immanens én-szerkezetbe. Megszűnik, pontosabban összeolvad a te és az én; csak az én marad, hatványozottan: „az vagyok, akit elhagyok”. Ez persze értelmezhető egyfajta rátelepedésként is, hogy az én átveszi a te perszonalitását, és egy amolyan szuper-én lesz. Ám lehet, hogy ezeken az értelmezéseken a róka csak nevet. Pollágh második kötetének a sokatmondó FOGALOM címet adta, borítóján egy nyitott jégszekrénnyel. Hűtő, hideg, fagy, üveg, kémcső, tél, tükör, metareflektív szólamok, hermetikus mondatok – Pollághról könnyen kezdhetjük el mondani a mantrát: nyelvkritika, frigó-líra; a háttérben egy bizonyos apa-figura nyomasztó jelenlétével. S közben lehet, hogy valami más is van az egész mögött. Valami új forma és tartamközvetítési technika keresése. Ez lehet példának okáért az anyagszerű nyelvhasználat újabb, még ki nem aknázott medialitása; avagy annak a szemléltető feltárása, hogyan válik a nyelvben rejlő materialitás szilánkokból összeragadó versekké, tört írásképpé.”
(Szegő János: Részben egész, Holmi, 2008. március)

„Változás figyelhető meg a 2000-es évek fiatal magyar lírájában a 90-esekhez képest. A túlretorizált, a (kultúr)történeti kulisszák, a szövegközi utalások költészeteszményét lapidárisabb, bensőségesebb kezdi felváltani. (…) Pollágh mennyországa olyan, mint egy hűvös és hatalmas üzemcsarnok. Precíz és steril szalagsorokkal, túlvilági aurát árasztó fémes vázakkal. Hűvös boldogság önti el a Nagy Strukturális Univerzumot (NSU). S mivel költészetről van szó, a nagy struktúrák nevei: mondat, fogalom, de ezek a nevek nem a grammatikához és nem a hagyományos filozófiához tartoznak. Még leginkább olyan elemien egzisztenciális tapasztalatokhoz állnak a legközelebb, mint a bűn és a fájdalom. (…) A nyelvi materilatás hangsúlyozásával is a Transzcendens parancsot szuggerálja. (…) A szavaknak is megváltoztatja a megszokott jelentését.”
(Payer Imre: Transzcendens mondattan [Pollágh Péter: Fogalom. JAK–L’Harmattan, 2005], PRAE.HU, 2008. március)

„A Fogalom verseit mániákus precizitás fogja egybe, ami az elemek közti kapcsolatokban a végsőkig vitt kidolgozottság felé tart. Így jöhet létre könyv, bonthatatlan konstrukció, amely alatt az egyes darabok radikális egymásrautaltságát értjük. (…) A Fogalom nehezen adja meg magát, s Pollágh egy szövegére hajazva elmondható: ezt a kötetet te is megnyalnád, de ez a kötet nem tegez. (…) Ez nem a hétköznapok nyelve, sokkal inkább a megértés és az értve levés ritka pillanataié. Ez a nyelv veszélyes, amennyiben mélyre lát, de feloldozó is, hiszen a létezés alaptapasztalataival határos. (…) Maga a mondat lesz a nyelvhasználat reprezentatív megvalósulása. A mondat, mint fentebb tárgyalt fogalom, visszatérő talány, fizikai tény. Amin belül formára lel a legkülönfélébb alakzat is, s a mondat mondja ki, jegyzi le, gyűjti össze ezeket. (…) A megszelídített fogalmiság közegében mind látványosabban épül egy, az elöljáróban már jelzett, másfajta nyelv, amelyet kivételes szomatikus érzékenység jellemez. (…) A Fogalom legnagyobb érdeme az a szigorúság, amivel egy szinte hermetikusan zárt kötet létrehozása egyedül lehetséges. A kötet olvasása bizonyos értelemben a rejtvényfejtéshez hasonlít, a motívumháló felfejtése többsíkú olvasást igényel. Újra-, keresztbe- és összeolvasást. Kompromisszummentes költészet, amelynek egyik, itt nem tárgyalt, fő törekvése a nyelvi díszek leépítése, »a cukor visszavonása«. (…)”
(Szabó Marcell: A főmondat és a beteg másik [Pollágh Péter: Fogalom, JAK, 2005.], Kalligram, 2008. május)

„A fülszöveg paradigmaváltást emleget, valamiféle határhelyzetben jelöli meg az antológiát. (...) Ragaszkodik ahhoz, hogy egyszerre és ugyanazokkal a szavakkal beszéljen a legkülönbözőbb szólamokról. Sőt, egyfajta elmozdulást is feltételez, az itt előkerülő megszólalásmódokat egyértelműen megkülönböztetőnek érzi az addig ismertektől. És elmozdulás tényleg van. (...) Hogy milyen messzire vagy hova jutottunk, az pedig talán abból mérhető le leginkább, ahogyan például Antal Balázs vagy Pollágh Péter versei olvassák Kemény Istvánt.”
(Mezei Gábor: Saját küszöb [Egészrész. Fiatal költők antológiája], Debreceni Disputa, 2008/6.)

„Pollágh Péter lírája nem társtalan a magyar irodalomban (...) Petri György lírájához hasonlít leginkább. Pollágh, két megjelent kötettel a háta mögött, már láthatóan megtalált egy hangot, melyet magabiztosan birtokol. A Petri-hagyományra többször ironikusan reflektál. (...) Annak ellenére, hogy lírája az eszközökben finnyásan válogat és a kiválasztottakat is szűken méri, Pollágh az egyik leggazdagabb költői világot teremti meg a kötet szerzői közül. A kötetben elvétve találni szójátékokat: a legjobbakat Pollágh szállítja.”
(Váradi Péter: A kortárs líra keletkezése [Egészrész. Fiatal költők antológiája], Kalligram, 2008. szeptember)

„Az Egészrész az utóbbi évek egyik legkarakteresebb és jól is szerkesztett gyűjteménye. (...) Az önlefokozás itt tehát nem fölényt rejtő tettetés, hanem az alulretorizált poétikai szólamok nyelvi következménye: »Reggel van, / nem tudom, kit fogok, / de jól fogom.« (Pollágh Péter: A rózsaszín visz el) (...) Úgy vélem, a 70–80-as években született alkotók műveit tekintve azért reprezentatív az Egészrész teljesítménye, mert a verstörténés kivételes pillanataiban (...) anélkül sikerül kérdésessé tennie az esztétikai megkülönböztetés kényszerítő hagyományát, hogy ez a történés az irodalom »köznapiasodásának« fenyegetését, netán a költészet halálának rémét idézné fel. (...) Nemcsak Ady istenes verseinek grammatikáját képesek érvényesen újraírni, hanem a modern magyar líra legjobb periódusának, a kései modernségnek a poétikáiból merítik a legtöbb ösztönzést. (...) Közvetlen generációs elődeiktől eltérően csak ritkán érik be líratörténeti »vezérmotívumok« áthangolásával vagy klasszikus idézetek szellemes(kedő) kiforgatásával.”
(Kulcsár Szabó Ernő: „Magát mondja, ami írva van” [Jegyzetek az újabb magyar líráról], PRAE, 2008/3.)